by
Augusztus 7-én lenne 72 éves a fiatalon elhunyt “festő fejedelem”
Isten éltessen! Mondanám. Mit mondanám? Kiáltanám és futnék
kitárt karodba. Te zavartan így szólnál: „Jól van már,
Gyöngyöcském…” de még szorosabban átölelnél és folytatnád:
„Hadd nézzelek! Most is sugárzóan szép vagy, mint 1984-ben
megismerkedésünk napján a Vörös Postakocsi étteremben.” Én
kislányosan elpirulnék, mert eszembe jutna, ahogy a
bemutatkozás előtt szinte levetkőztettél a szemeddel, majd
később magad mellé ültettél, a combomra tetted a kezed és
így próféciáltál: „Egyszer úgyis örökre az enyém leszel.”
De kicsit még várnod kell a további közös emlékek
felidézésével, mert azt a felkérést kaptam, hogy egy
születésnapodra készült cikksorozat harmadik fejezetében
mutassalak be, mint Szentandrássy István, Túró Zoltán
tanítványaid Mesterét.
Az első májcirrózisod után a kórházból hazatérve nagyon
megcsendesedtél. Elgyötörten feküdtél a kanapén, a
messzeségbe néztél. Magadba zárkóztál, s nekem fogalmam sem
volt, hogyan mentselek meg a depresszióból. Mígnem egy
reggel így fordultam hozzád:
– Emlékszel, amikor a Lila iskolában rajzot tanítottál?
– Igen… a régi szép idők – sóhajtottad.
– Jó lenne, ha újra tennéd.
– Mire gondolsz, Gyöngyöcském?
– Taníts! Minden mester életében eljön az az idő, amikor
rájön, át kell adnia tudását egy arra érdemes tanítványnak.
Itt van Szenty… milyen jó lenne, ha foglalkoznál vele,
fejlesztenéd a tudását. Megtanítanád a festés, a rajzolás
mesterfogásaira, amiket sikerrel alkalmazol. Úgyis itthon
vagy, átjöhetne hozzád, akár mindennap is, ha nem fáraszt
téged – Hosszasan merengtél, hümmögtél, majd
megszólaltál.
– Ez jó ötlet. Hívd fel, aztán majd én beszélek vele –
Tárcsáztam Szenty számát, majd átnyújtottam neked a
telefonkagylót.
– Szevasz, Pityukám! Holnap átjöhetnél hozzám, jól esne
beszélgetni veled. Igen… már jobban vagyok. Akkor várlak.
Másnap úgy készülődtél, mintha randevúra indulnál.
Megfürödtél, sokáig kefélgetted a hajad, szakállad,
bajuszod, majd a tenyeredbe cseppentettél az Aramis kölniből
– ami névjegyeddé vált az asszonyok körében – és az arcodra
simítottad. Felvetted az általam varrt meggy bordó
klepetust. Elégedetten szemlélted magad a tükörben. Délelőtt
tíz körül csengettek.
– Gyöngyöcském, menj, nyiss ajtót Pityunak! – Kértél,
miközben lazán elhelyezkedtél a kanapén. Engedelmesen a
bejárati ajtóhoz siettem, szeretettel üdvözöltem Szentyt,
bevezettem a nappaliba, majd a konyhában reggelit
készítettem, hogy ne üres gyomorra vedd be a gyógyszereidet.
Mire a nappaliba értem a két tálcán az étellel, már
elmélyülten beszélgettetek.
– De ez azt jelentené, hogy mindennap át kell jönnöd,
egyetlen napot sem hagyhatunk ki. Rendben? – Pityu hevesen
bólogatott.
– Persze. Jövök mindennap, Mityő.
- Semmi Mityő… Mester! Megértetted? – néztél Pityura
szigorúan.
– Jó-jó, Mester – vigyorodott el az immár Tanítvánnyá
előlépett ifjú barát, széles mosolyában kivillant hófehér
fogsora. Megreggeliztetek. Szót sem váltottatok közben.
Utána elővetetted a rajzmappát, grafitot, szenet, amiket
előző nap vásároltattál velem, s a reggeliből maradt
kenyérbelet gyúrogattad az ujjaid között.
– Az meg minek? Galambot fogunk etetni? – kérdezte
vigyorogva, Pityu.
– Egy frászt, Öcsém! Ezzel fogsz fényeket varázsolni,
satírozni.
– De van radírom – Nyúlt a zsebébe Pityu
– Az felejtsd el – utasítottad ellentmondást nem tűrő hangon
– Itt van a mappa, láss munkához. Legyen egy női portré –
Pityu kezében halkan surrogott a szén. Kitipegtem a
nappaliból, hogy elkészítsem az ebédet. Mivel neked
májkímélő diétát javasolt az orvos, mindannyian azt ettük,
amit neked főztem. Egyszer csak a hangodat hallottam:
– Marika! Gyere be! – beszaladtam hozzátok, odarántottál
magadhoz és meglehetős ingerült hangon Pityuhoz
fordultál:
– Nézd meg, van nyaka, nem a melléből jön ki a feje! Látod?
– Közben rajtam mutattad meg tanítványodnak a test
felépítését – Anatómia, Barátom! Anatómia! De honnan is
tudhatnád, hiszen nem tanultad soha – enyhült meg a
hangod.
– Gyöngyöcském, vedd elő Barcsay Mester Művészeti
anatómiáját, add oda Szentynek – nem késlekedtem, azonnal
levettem a polcról a kért könyvet. Pityu belelapozott.
– Nem így, Öcsém! Szépen sorban… és ne most! Elviheted a
könyvet, de vissza kell hoznod, majd veszek neked egy
sajátot. Addig ebből tanulsz. Na, térjünk vissza a női
portréhoz. Javítsd ki, rajzolj ennek a szerencsétlen gnómnak
nyakat.
Ismét magatokra hagytalak benneteket, tettem a dolgomat. Ebédfőzés, mosás, teregetés. Egyszer csak megint dörgő hangod hallottam.
– Marika (így csak akkor szólítottál, ha mérges voltál) –
Hozzál teát nekünk – Bevittem a teátokat, letettem az
asztalra. Pityu azonnal felborította az övét. Általában így
szokott ez lenni, csetlett-botlott, hosszú karjaival
hadonászott, mindig történt valami véletlen baleset. Gyorsan
felitattam az abroszról az italt, s mire az újabb bögre
teával visszamentem, ismét mélyen belemerültetek a
munkába.
– Látod, Fiam, hogyan csinálom? Nem maszatolok, simogatom az
arcát a kenyérbéllel. Nézd! Hagyd már azt a teát! Kövesd a
mozdulataimat a szemeddel. És most próbáld Te… Ez az, így
kell, jól van!
Ettől kezdve Szentandrássy napi rendszerességgel, óramű pontossággal érkezett. Megreggeliztetek, azután firkálgattatok, beszélgettetek. Te folyamatosan figyelemmel kísérted Pityu munkáit, a lehető legnagyobb alapossággal szemlélted képeit, hosszasan elemezted részleteiben, ilyenkor kőkemény ítéletet alkottál. Ritkábban dicsérted, gyakrabban hívtad fel tanítványod figyelmét a hibákra.
– Nincs befejezve, ezen még dolgozni kell, Fiam. Miért nem vagy elég alázatos a munkáddal szemben? Mit kapkodsz? Az alázat Pityukám, az alázat a legfontosabb, a Mester és a mesterség iránt. Én tudom a legjobban, a munka rabszolgaság. A festészet pedig, a legnagyobb rabszolgaság. Ki állapítja meg, hogy egy mű elkészült-e? Te, Fiam, de ezen a képen észrevehetnéd, hiszen van szemed, nincs kidolgozva sem a kéz, sem a fej.
Pityu grafikáival szemben ritkán voltak negatív megállapításaid, de amikor a Van Dycke barnával festett képek után átállt a színes festmények készítésére – “rossz Péli utánzatok”-nak nevezted azokat –, egyre többet korholtad tanítványodat. A feddések kizárólag egymás közt hangzottak el munka közben, vagy a Pityu által elkészített művek első megtekintésekor.
A nyilvánosság előtt egyértelműen büszkélkedtél vele.
Később csatlakozott hozzátok Túró Zoli is, a félárva kölyök, akivel még korábban ismerkedtél meg egy éjszakai bárban, ahol kidobóként dolgozott. Amikor elmesélte neked, hogy csodálód és szeret festeni, másnap felmentél a kis szoba konyhás lakásba, ahol az édesanyjával kettesben élt, hogy megnézd a műveit.
– Keress meg, szeretnélek tanítani – mondtad a megszeppent fiatalembernek, aki mellett szinte eltörpültél, pedig te is erős alkatú voltál.
Szenty rendszerint taxival érkezett és ment haza, mert
eltanulta tőled, hogy kerülni kell a konfrontálódásokat a
tömegközlekedésben. Naponta adtál pénzt neki, hogy ki tudja
fizetni a taxiját.
Így már két tanítványod hajolt a saját vázlattömbjeik fölé.
Miközben a festészet-mesterségre tanítottad őket,
mindenféléről beszélgettetek. Nem nagy világmegváltások
voltak ezek, de elengedhetetlenül fontos emberi, atyai
eligazítások az élet útvesztőiről, az
előítélet-mentességről:
– Ha ti büdös parasztoknak nevezitek, lenézitek a nem
romákat, akkor hogyan várhatjátok el, hogy ők ne büdös
cigányozzanak benneteket? Miért tartjátok bántónak, ha
cigánynak mondanak benneteket? Miért veszitek támadásnak?
Mert nem vagytok büszkék a származásotokra. Nézzétek, mennyi
szín van a festőpalettán! Csak úgy tudtok színpompás
festményt készíteni, ha ott van a nápolyi-kék, a
rubin-fekete, a Rubens-vörös, a Van Dycke-barna, az
elefántcsont-fehér. A minket körülvevő világ is ilyen.
Többfélék élünk benne, de ettől színes.
Egész nap tanítottad, életre nevelted őket, s amikor este hazamentek, egyáltalán nem voltál fáradt, sőt felvillanyozódtál. Akkor határoztuk el, hogy szervezünk egy képzőművész tábort roma festőknek, fafaragóknak. Szánalmasan szerény helyen a Visegrádi Állami Szanatórium omladozó falú melléképületében sikerült szállást szereznem, de a körülmények cseppet sem törték le sem a Te, sem a roma alkotók kedvét. Minden szavad magukba itták, s a két hét alatt több minisztériumi csoporthoz is eljutott a híred, akik meglátogatták táborunkat. Még vásároltak is az ott készült alkotásokból. Én is beálltam a többiek közé és a tőled ellesett módon alapoztam a farostlapot, amire olajjal festettem. »Terméseinket« a klubszobában kiállítottuk. Egy amerikai kulturális szervező szintén a látogató csoport tagja volt. Az én festményemre vetett szemet. Folyékonyan beszéltél hét nyelven, így angolul is. Én csak kapiskáltam a párbeszédetek tartalmát.
– Tomikám, miért mondod, hogy nem eladó? Jól jönne nekünk egy kis pénz… – de rám se hederítettél. Hazautaztattuk a festményt a Lehel úti műtermedbe. Tényleg, mi lett vele? Festettél valamit rá, szokásod szerint? Nem érdekes. Majd száz, kétszáz év múlva egy kutató csoport átvilágítja és megtalálja egy festményed alatt az enyémet… Jaj, csak nehogy azt higgyék, valamelyik tanítványod festette.
Látom, örülsz, hogy jót nevetgélek. Sosem szeretted a savanyú embereket. És mi olyan sokat nevettünk együtt.
Most hátam mögött tíz szerelmes évvel, amit leéltünk egymással… hátam mögött huszonhat nélküled-évvel is azt mondom, ha újra találkoznánk, akkor sem hagynám ki, hogy beléd szeressek, akkor is Téged választanálak minden férfi közül. Szeretnék táncolni veled, lerészegedni csókjaidtól, Aramis parfümöd illatától, átbeszélgetni veled sok-sok éjszakát. Veszekedni és kibékülős-szexelni. Elveszni ölelő karodban.
Már együtt vagy Szentyvel abban a nem tudom hányadik dimenzióban, alaposan hátba veregettétek egymást márciusban és azóta békésen kvaterkáztok. Már tudod, hogy Kossuth-díjas festőművész lett, s hogy tanítványa, Kunhegyesi Ferenc – aki sosem találkozott veled, festményeidet csak fotókon, meg a lakásomban látta – tökéletesen eltanulta tőle a Péli-iskola jellemzőit. Nagy zseni, tisztelettudó roma fiatalember, hatalmas lélek, több tanítványának adja át a te színvilágodat, stílusodat… büszke lennél rá.
Mit mondhatnék még neked, hiszen mindent tudsz rólam, látsz, hallasz engem… Hogy Isten éltesse az emlékedet, mert úgy szeretted tanítványaidat, akár nagy fiaidat? Hogy Isten éltessen, mert az én fiamat is sajátodként nevelted férfivá? Hogy Isten áldjon, mert szerethettelek és te viszontszerettél engem?
Kevesen képesek tudatosan élni. Látod, itt van Túró Zoli, aki rendkívül tehetséges és tovább viszi amit tőled tanult, úgy alkalmazza, hogy megőrizte a saját művészeti világát. Nem próbál utánozni téged, nem epigon, de nem tudja magát menedzselni. Pedig sokkal több figyelmet érdemelne, mint amit kap. Hallom, amit mondasz: „Segíts neki! Karold föl, Gyöngyöcském.” Ígérem, megteszem.
Te vállaltad – minden árnyoldalával együtt – a sorsod, aminek megítélése már egyedül Istenre tartozik.
( A szerző költő, író, kiadó az alkoTÓház működtetője.)
Illusztrációk:
Fotók a családi
albumból, grafikák az alkoTÓházból:
- PÉLI TAMÁS, A MŰTERMÉBEN,
- SZENTANDRÁSSY ISTVÁN: SZT. RITA -vázlat
- TÚRÓ ZOLTÁN: VÁZLATOK
